Általában a borászatokról
A hazai borászatépítészet sikere2 több tényező szerencsés együttállásának eredménye. Az első példák megjelenése – Bodonyi Csaba Hétszőlője, illetve alig egy évvel később Ekler Dezső Disznókője – egybeesett a zsáner világszintű elterjedésével, és olyan házakat előztek meg, mint a Herzog és De Meuron napa-völgyi kődoboza vagy Mario Botta Petrája. Hogy Disznókő világszínvonalon jegyzett darabbá lett3, abban minősége mellett közrejátszott műfaji újdonságértéke is.
Történelmi léptékű adottságnak tekinthető az, hogy – újabb szerencsés véletlenként – a borászatok zsánerré tömörödése nálunk egybeesett a politikai változások éveivel. Egy új rendeltetés teremtett tabula rasát egy olyan, alapvetően új és optimista társadalmi környezetben, amely euforikus állapotban ünnepelte a páneurópai szabadságeszményt. Minden adott volt ahhoz, hogy a hazai építészek ezen a műfajon keresztül is mediatizálhassák a rendszerváltás alapélményét, egy új köztársaság születését. Hogy végül is nem a borászatok, hanem inkább egyetlen épület, Makovecz Imre paksi Szentlélek temploma vált a rendszerváltás szimbólumává4, az – a templomépítészet kultikus potenciálján túl annak is köszönhető volt, hogy a hazai borászatuk már megjelenésük pillanatában illeszkedtek azokba a hagyományokba, amelyek a nyolcvanas évek elején jelentek meg Török Ferenc, Balázs Mihály, Turányi Gábor, Nagy Tamás és Makovecz Imre építészetében. A történelmi fordulat ezért kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a rendeltetés újdonsága mellé a formálás üres tábláján is társítsa, de elegendő volt arra, hogy egyértelmű időbeli határokkal emeljen korszakjellemzővé egy funkciót. A visszatekintő szemhatáron jól beazonosítható épületcsaláddá gyarapodtak a borászatok. Ezzel kapcsolatos a műfaj sikerének talán legfontosabb összetevője is.