Egy nagy borász halálára –Gál Tibor (1958-2005)
Frontálisan összeütközött Dél-Afrikában egy autóbusszal és meghalt. Eléggé hihetetlenül hangzó mondat, ilyesmi nem szokott az emberrel történni. De vele megtörtént, ha hisszük, ha nem. Olyan volt, mint egy népmesei hős, elindult a világba, és meghódította. Otthon volt a világban, és itthon is otthon tudott lenni; mind a kettő nagy teljesítmény.
Mintha minden sikerült volna neki. Tehetséges volt és szorgalmas (a jó borász mind szorgalmas, másképp nem lehetne borász), erős, nagy munkabírású, szerencsés és szerencséjének a kovácsa,jó kedélyű, nagyvonalú. Egy reneszánsz ember. Nemcsak magával törődött, hanem az egész szakmával, egyik motorja volt az újjászerveződő magyar csúcsborászatnak, kollegiális volt, segítőkész, magától értődőn megosztva nagy nemzetközi tudását és tapasztalatát, olyan, aki örült a mások sikerének, volt szíve és nyelve mások borát dícsérni. Aki személyesen ismerte, azt gondolhatta, az élet szép, napfényes, tágas, Magyarország olyan, mint Toszkána, és az ember boldogságra van teremtve. Kicsit sok, mondhatnánk gyanakodva. De az ő lendülete, kedélye, nívója és példája elsöpört minden kételyt.
Ennek most vége van; gyász van. Magyarország, a magyar kultúra egy fontos emberét veszítette el.
A borászok neve, ha van áruvédjegy. Sokáig, nagyon sokáig nem múlik el majd úgy nap ebben az országban, hogy valaki ne mondaná ki Gál Tibor nevét. Hozzon, fiam, ma egy gáltibit, azt a pinot noirt, vele tölteném az estét. Beszélgethetnénk, mint régi jó barátok, vagyis nem nagy dolgokról, hanem ezekről a kicsikről, egy pohár bor, egy távoli arc, egy elmaradt kirándulás, egy kézfogás, egy mosoly, egy korty,egy palack bor örökkévalősága – s benne az emberé.
Eszterházy Péter